Móra Magda
Az út felén túl
Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!
(1966)
******************************************
Mért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége, miért várom most is, hogy visszajöjjön végre? Mért álmodom mindig, hogy velem van újra? Miért kell naponta gondolnom a múltra? Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem, Miért van, hogy feledni nem tudom ma sem? Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? Miért kell szeretnem, ha ő nem szeret?!
Wass Albert: Magyar Miatyánk
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
Tarts meg minket szeretetben,
Áldott Szemed ne vegyed le rólunk,
Akkor se, ha méltatlanul szólunk.
Tudjuk, sokszor panaszos az ajkunk,
Kereszt súlya nyomokat hagy rajtunk.
Bűneinket ne ródd fel, óh nékünk,
Rég fizetett érte, magyar népünk.
Szenteltessék meg a Te neved,
A bölcsőinktől a sírunkig Teveled
Igaz magyar hitben megmaradjunk,
Magyar voltunk mellett hitet valljunk,
Ne foghasson rajtunk, mi idegen,
Áruló közöttünk sohase legyen.
Hű gyermekként kövessünk Téged,
És örökké áldjuk Szent Nevedet.
Jöjjön el a Te országod,
Legyen velünk atyai jóságod,
Minden magyar szerte e világban,
Térdre hulljon hálaadó imában!
Add, hogy egymás kezét megtaláljuk,
Kopogtató testvért ki ne zárjuk.
Fülünk úgy figyeljen magyar szóra,
Mintha hozzánk Édesanyánk szólna.
Legyen meg a Te akaratod,
Harangok hirdessék diadalod,
Jóság lakjék magyar szíveinkben,
Örömöd teljék gyermekeinkben.
Add, közülünk egy is el ne vesszen,
Minden útjuk Tehozzád vezessen.
Magyar honban, idegen világban,
Tartsd meg őket örök magyarságban.
Add meg a mindennapi kenyerünket.
Lágy eső öntözze földjeinket,
Éltető Nap arany napsugára
Áldást hozzon a magyar hazára!
Szőlőt roskadjon minden hegyhát,
Virág nyíljék, merre csak szem lát.
Legyen bőség halakban, vadakban,
Gyermekáldás a magyar falvakban.
Bocsásd meg a bűneinket,
Kínzó súlyuk régen gyötör minket,
Szent Orcádat fordítsd felénk végre,
Engeszteljen népünk szenvedése.
Tisza táján nagy hontalanságban,
Fényes Erdélyben és Vajdaságban.
Simogasd meg fájdalmas orcánkat,
Őrizd, védjed magyar hazánkat.
Ne hagyj minket a kísértésben,
Zárj bennünket jóságos Szívedbe,
Adjál nékünk édes békességet,
Barátunknak minden nemzetséget.
Add, hogy minden népek világában
Gyarapodjunk javakban és számban.
Magyarságban legyünk bátrak, hűek,
Bajban sohse legyünk kishitűek.
Tied az ország, a hatalom, a dicsőség,
Mindenható hatalmas istenség,
Kérünk, hallgasd meg esdeklő szavunk,
Lássad, milyen nagy szükségben vagyunk,
Széttépett honunkban népünk zokog,
Megkínzott arcunk könnyektől ragyog.
Hallgasd meg bús, könyörgő imánkat,
Óh, add vissza nagy magyar hazánkat!
Ámen.
Havas tetöknek már lefolyt a vére,
sötétlilára vált a szürkület.
Sziklák közül a hold cyclops-szemére
szájtátva bámul sok sötét üreg.
A tónak lent hullámos lesz a tükre,
szellö-uszályon édes mézga-szag -
S lompos fenyöre, görcsös ujju bükkre
a baglyok nesztelen kiszállanak.
Az egyik indít és nem vár hiába:
indul a búgó, érzelmes zene,
s visszhangosan simul az éjszakába
tavaszi vágyak Ú-hangversenye.
Mióta enyhe szél csapott a hóra,
a koncert áll sok éjszakája már,
s ujúzva száll pásztortalálkozóra
a lomharöptü, barna mátkapár.
Egy éjszaka az Ú-szimfóniába
a völgy felöl egy fájó hang hat át,
csak az tud így zokogni, aki árva
s tavasszal hontalan keres tanyát;
csak annak búghat így a szíve fájva,
akit halálos bánat üz tova
lappangtató, sötét erdö-magányba -
s meg nem vigasztalódhatik soha.
Zavar, szünet. Kínálkozó arának
a hím szíven találva nem felel.
Aztán kiáltó szók huhogva szállnak
s „Hová való vagy?” - messze zeng a jel.
„Lentröl jövök...” - a hang riadva repked,
mint vadgalamb, akit serét talált -
„S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted
a mámoros, szerelmes éjszakát?”
Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya,
pár kandi rá tágult szemet mereszt,
aztán nyugalmat kényszerít magára
s pihegve, lassan a mesébe kezd:
„A víz mentén, a nagy havas tövében,
ahonnan indulnak erdö-nyilak,
boruló bükkfa-bolt alatt sötéten,
magában áll az erdööri lak.
A télre ott vonultam el merészen,
nagyodvú bükkfában teleltem át,
s néztem kilesve néha karcsu résen
fehér falucska sok füstoszlopát.
Míg egy napon roppant a jég, a tóé,
áldott szél támadt, langyos förgeteg,
lelkendezett a cinke, és a hólé
ezüstcsengöket csengve görgetett.
Mikor kitártam, könnyü volt a szárnyam,
meleg párát szitált az alkonyat,
vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam
és - megtaláltam künt a páromat.
Jaj, tudtok ti is édesen remegni
s nagyon forrón huhogni, elhiszem,
de úgy, mint ö, dalolni és szeretni
nem is tudott, nem is fog senki sem.
Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél,
s csiklandó, mint a bársonyos moha,
s kápráztatóbban két fényes szeménél
jánosbogár nem tündökölt soha.
Egyszer kiült megint a bükkfaágra,
sokfoltú éjben drága barna folt,
s nagyon dagadhatott a szíve tája,
mert ennyi vággyal még sosem dalolt.
A karcsú ág is reszketett alatta,
némán figyelt a barna házikó,
s csudálkozó szemét reá nyitotta
a hóvirág s a piros mandikó.
Megénekelte cinke ritka kedvét,
a fák rügyét, amely hintázva ring,
a hóvirágot és a nyárfa nedvét,
mely mint a vére, erjedön kering.
Megénekelte azt a drága csendet,
amelyet elhoz minden alkonyat,
a patakot, amely lefutva csenget,
s csacskán locsolgat omló partokat,
a vágyat, amely hajtja most a pásztort,
míg ö juhot hajt serkedö gyepen,
fajd mámorát és édes ízü nász-tort
s megénekelte lobbanó szemem.
A vér is megcsordult reá a fában
s a visszhang is dalolta himnuszát,
mert vágy piroslott mindenik szavában
és élet, élet, élet, ifjuság!
Az erdöörnél mécsvilág derengett,
a hang beszállt homályos ablakán.
Az ágyon, hasztalan remélve csendet,
lázban feküdt az erdöör-leány.
Halkan könyörgött és nagyon fehéren:
»Jaj, nem lehet sok óra hátra már.
Kergesse el, minden szentekre kérem,
házunkra száll a csúf halálmadár!«
Ajtó kinyílt, csukódott. Puska robbant,
a dalt elvágta dörgö-rémesen.
Egy lomha test tompán a földre dobbant,
tört ívü szárnya rángott véresen.
Kiömlö vére hóvirágra pergett,
búcsúztatója csengö hó-zene,
s hörgö-riadtan a tavaszra dermedt
homályosuló drága két szeme.
Reárepültem, csókoltam, takartam,
szivárgó vére szárnyamhoz tapadt,
aztán a mellemet véresre martam
és téptem, téptem gyönge tollamat.
Magányos este másnap arra jártam
és láttam: gyermekkézen sorra jár,
csúfolva hurcolják fejét a sárban:
»Halál! Halálmadár! Halálmadár!«
S most itt vagyok. Zokogva, könyörögve:
egy rejtett kis barlangot mondjatok,
mely emberszemtöl elfed mindörökre,
jaj, ennyi gyászt és ennyi bánatot...”
Elhallgatott. A bánatos mesére
válasz nem jött soká. A csend fülelt.
Bagolyszemekben a hold sárga fénye
nagyon sárgán, nagyon mélyen tüzelt.
**********************************
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
ANGYAL SZÁLLT AZ ÉGBE
Káprázatos fényes éjbe'
Egy új angyal szállt az égbe.
A többiek körülvették,
Becézgették, kérdezgették.
Adtak neki fehér szárnyat,
Kis kezébe rózsaszálat
S örvendezve vezették be
Az alkotó Úr elébe
Ült az Úr a fényes trónján,
S mint a nap a magyar rónán,
Szelíd szemmel nézett szerte
Az angyali szent serege.
Az új angyalt megcsókolta..
A szívéhez odavonta
S figyelemmel meghallgatta.
Mit kíván az új angyalka:
,,Kérlek, szépen, jó Istenem,
Hogy a földre jöjj le velem!
Országok közt egy országban,
Ahol fájó nehéz gyász van:
Gyűlölködő kósza népek
Minden álmot összetéptek
És azóta gyermek s atyja
Egymást nem is csókolhatja!
Az élete csak gyötrelem,
Kertje, földje könnyet terem.
Erdeiben rablók járnak,
Törnek-zúznak: fákat vágnak
Hősök sírját eke szántja,
A szent rögöt meg nem szánva.
Szegény ország szemfedőjét
Hamis kezek már megszőtték
Szépen kérlek, Jó Istenem
Jöjj a földre még ma velem!
Csak egy röpke pillanatra,
Csak egy nyári virradatra!
Hisz' az én jó édesanyám
Is ott lakik a Hargitán,
A kenyere száraz, barna,
Könnyekből van a só abba'!"
Míg az Úrnak szelíd arcát
Bárányfelhők takargatták:
A szemével messze nézet,
Nézte a nagy földi képet.
Lenézett a Tisza-tájra,
Marost szülő Hargitára
S azt súgta a kis angyalnak:
,,Lesz még napja a magyarnak!"
(Móra László)
Akarom..
Akarok, szemeid tüzében égni.
Akarok, orcád mosolyából kapni.
Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni,
És NEM! Nem akarok, nélküled létezni.
Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva,
Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva.
Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé,
Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné.
Akarok minden percet, mit tőled kaphatok,
Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok.
Hajótörött vagyok a tengeren,
Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem.
Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja,
Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta.
Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek,
Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket.
Mélyen felszántva húznak árkokat,
Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat.
Kínoz a félelem, hogy véget ér,
Nem teljesül, mit szívem remél.
Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg?
Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet.
Egy szívet, mely nélküled nem egész,
De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész.
Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok,
Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot.
Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban,
Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam.
Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül,
Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül?
Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő,
Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő.
Halott lelkemről lehull a szemfedél,
Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él.
Nagy László